Sok minden történik és történhet, amire nem számít az ember. Például, hogy elüti egy autó, vagy csak épp lekési a buszt, vagy  épp ráesik egy bálna... (ez utóbbi inkább csak egy bizonyos könyvben valószínű.) Vannak rossz és kevésbé rossz történések, de a legrosszabb, talán az, amikor valaki úgy érzi, ezt most le kell írnia és meg kell osztania. Hogy miért? Mert hamar rájön, hogy ezt bizony kár volt leírni és ez bizony igen csak gáz. Ha most nagyon poénkodnék, akkor a szituációnak a következő nevet adnám: elütötte a blog. Igen, ez borzalmas poén lenne... szóval inkább kihagyom a poénkodást. És a mellébeszélést... a lényeg: Most, hogy kicsit elszeparálódtam attól a környezettől, amiben az elmúlt 18 évemet töltöttem el, távol kerültem azoktól akikkel eddig nap mint nap meg tudtam osztani a gondolataimat, vagy akiknek be tudtam számolni a nap eseményeiről. Ez persze nem csak azért van, mert eljöttem Szegedre, a napfény városába, hátrahagyva Pestet, hanem mert hirtelen vége szakadt a gimnáziumi tanulmányaimnak is. (Igazából ez utóbbi eredményezte az előbbit, de ez nem lényeg) Tehát pótolván hallgatóságom hiányát, vakon bízva benne, hogy ennek a kis (me)e-újsának lesznek rendszeres olvasói, belefogok a fent  említett események, gondolatok lejegyzetelésébe. Aminek másik nagy haszna, hogy legalább nem kell mindenkinek minden történetemet újra és újra elmesélnem. No meg ugye a szó elszáll a (s)írás(ó) megmarad, vagy hogy is van...

És végül: I hate Vogon poetry

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.